Második díjam

Köszönöm a Larry and Elounor c. blog írójának, Andrea Ranocchia-nak :)

2. fejezet 04. - Mi történt?

Sziasztok. A sok részkihagyás után most újra visszatértem hozzátok a vakációmról. Ezt a részt sajnos egy napos elcsúszással tudtam csak hozni, remélem nem öltök meg érte. Ha tetszett, kérlek hagyjatok magatok után lábnyomot kommentben, kíváncsian várom a negatív véleményeket is! Ha új vagy, akkor oldalt ajánlom a feliratkozás gombot! ;) 

". . . szemébe krokodilkönnyek szöktek. . ."

Eddig történtek 

    Mikor mindez tudatomig hatolt nagyon elszomorodtam. Tudtam, hogy apámmal kell maradnom és támogatnom. Ez az egész hatalmas erőt adott.

   - Apa! - erőltettem magam halk, mégis érthető beszédre, s résnyire nyitottam szemeim. 

- Kislányom! - fülig ért a mosolya, közben öröm könnyeit hullatta.

***

   Az idő gyorsan telt. Az orvosok sürögtek forogtak körülöttem, a nap huszonnégy órájában vigyáztak rám. Az állapotom? Volt kritikus és volt, hogy már pár szót tudtam beszélni édesapámmal. Sziki egyszer se jött be hozzám,  mert tudta, ebben az időszakban bőven elég nekem apám nyugtató, szívmelengető társasága is. Ugyanakkor legbelül ugyanúgy magamnál voltam, gondolatmenetem pörgött, még ha egy picike mozdulatra is képtelen voltam. 

   Gyönyörűnek ígérkezett a tízedik napom, mikor végre Sziki jött be hozzám korán reggel. A nap sugarai be-bekukucskáltak a függöny árnyékán keresztül utat törve maguknak, s odakinn a madarak aranyos csivitelésbe kezdtek. Már-már nem voltam eszméletlen, csupán iszonyú mélyen aludtam. Az ajtó halk csapódására és nyikorgására kezdtem ébredezni. 

   - Édesem! - szólított kedvesen a maga rekedtes hangján; aztán helyet foglalt a még mindig az éjjeliszekrény előtt porosodó kis széken. 

   Fáradtan pislogtam kettőt, majd mikor felemeltem jobb kezem, hogy megdörzsöljem szemeim feszítő fájdalom mart nyakamba. Hirtelen sziszegtem fel rá, amitől Sziki szemébe krokodilkönnyek szöktek. Majd óvatosan letettem magam mellé, a fehér takaróra karomat, s éreztem, hogy a fiú finoman megfogja kezem. 

  - Sziki? - hangomon érezni lehetett a kimerültséget, melyet a félelemmel teli boldogság ötvöz. Szememet csupán résnyire bírtam nyitni a vakító fényesség miatt.

  - Igen? - ült mosoly arcára.

  - Szeretlek, nem akarlak elveszíteni - dadogtam halkan, s legszívesebben a karjaiba borultam volna. - Ugye. . . ugye te sem? - böktem ki nehezen a szavakat, melyekre a válasz hallatán megtudom, ő is szeret-e.

  - Dehogy! És nem is foglak. Én is szeretlek; mindennél jobban - kellő magabiztossága megnyugtatott.

  - Alig várom, hogy hazamehessek! - jelentettem ki reménykedőn.

  - A főorvos azt mondta, hogy amint javul az állapotod mehetsz. Még a napokban!

  - Komolyan? - kuncogtam boldogan, amennyire tudtam.

  - Persze; de pihenned kellesz! - tudtam, hogy aggódik értem.

  - Olivér jól van? - érdeklődtem a másik fiú után, aki végig ott volt Szikszai mellett.

  - Ő is félt téged, de egyébként jól van. Éppen. . . - Belekezdett valamibe, de elcsuklott a hangja. Érdekes, pont a lényeg előtt; gondoltam.

   - Éppen mi? - tudtam, hogy valamit nem akar elmondani. Ehhez már elég rég óta ismerem.

   - Mindegy, hagyjuk. Nem fontos - lehető legrosszabb kijelentés, amikor az ember ilyet kérdez valakitől. Tehát most tényleg lényegtelen az eset, vagy nagyon is rám tartozik, csak ilyen helyzetben nem akar felzaklatni.

   - Biztos nincs semmi baj? - kérdeztem utána, de erre csak rázta a fejét. - Rendben - sóhajtottam.

  Ekkor egy nővér jött be, reggelit hozott számomra. Nem volt több mint némi lekvár, egy kis vaj és egy szelet kenyér félbevágva, mindezekhez apu híres gyógyteája szolgált folyadékul.

   - Köszönöm! - néztem a lány felé, aki éppen az éjjeliszekrényre rakta le a kistányért.

   - Jaj, semmiség. Természetes dolog - mosolya őszinte volt, biztató.

   - Megkenjem? - kérdezte Peti a késért nyúlva.

   - Megköszönném. - Közben végig azon gondolkodtam, érdemes-e tovább nyaggatni Sziki, hogy elárulja végre, amibe belekezdett, s hogy vajon miért nem akarja elmondani. Olyan rémes lenne? Talán - gondoltam -, Olivér házasodni készül? Vagy ami még ennél is rosszabb, jelentkezett egy tehetségkutatóba, hogy hátha sikerül eladnia magát? NEM! Tudom már! A leendő Mrs. Patocska kisbabát vár, és olyan sokkot kapott a hír hallatán, hogy elment kocsival Angliába, de visszainduláskor a kocsija is megtudta mi van, aztán meg felrobbant. Oh, Keith, a te morbid fantáziád.
     Ekkor kizökkentem gondolatmenetemből, mivel Sziki éppen azon mesterkedett, hogy az ágyamat ülő helyzetbe állítsa. Először nem értettem, mire kell neki ez az egész.

    - Mond, hogy "Ááá"! - szólt, majd miután kitátottam számat egy darabka kenyeret tett bele.

    - Gáz, hogy így kell etetni engem - beszéltem teli szájjal, aztán lenyeltem. Erre Szikszai csak felnevetett, majd törte is a következő darabot.

     Eltartott olyan öt percig, amíg megreggeliztem, majd hosszú-hosszú csend vette kezdetét. De nem olyan kínos csend-fajta, hanem egészen más. Fülig érő szájjal néztük egymást, teljesen elvesztem tekintetében. Hirtelen telefoncsörgés törte meg a csendet. Sziki azonnal farmerkabátja zsebébe kapott, amikor megszólalt Olly Murs és Flo Rida Troumblemaker száma.

     - Ki az? - szokásomhoz híven kíváncsiskodtam.

     - Olivér. - Meghökkenve bámulta telefonját, majd füléhez emelte. - Igen? - szólt bele, s beszélgetni kezdett a vonal túlsóvégén lévő Olivérrel; már ha ő az. - Aha, értem. Mikor? - bizonyára egyből kapott rá választ. - Még nem, de nem sokára fog; majd megyek, most le kell tennem. Szia!
    Visszacsúsztatta nadrágja zsebébe a telefont, és felállt.
     - Hova mész? - érdeklődtem gyanúsítón.
     - Ömm. . . A srácokkal összefutunk ebéd előtt egy kajáldában, megbeszélni a dolgokat - vakarta meg a fejét egy érdekes mosoly kíséretében.
     - Oh, tényleg? - pislogva pillantottam el Sziki felől. - És milyen dolgokat? - összeharaptam a számat, úgy néztem újra rá.
     - Hát ömm. . . izé. . . A zenekarról.
     - Oké, menj csak. - Az ajtó irányába indult egy halk helló után. - De előtte lenne egy kérdésem! - S megfordult. 

      - Mi lenne az? - nézett mélyen a szemembe türelmetlen mosolyával, mintha azt hinné magáról, gondolatolvasó.
      - Ami előtt - tudod - idekerültem, az előtt mi történt? - faggattam a számomra már homályos eseményekről. 

   

Első díjam

Köszönöm, Miss Kinga-nak :)

2. fejezet 03. - Éreztem...

Sziasztok. Most időben érkezem az új résszel, ugyan kicsit későn. Remélem tetszeni fog, és kapok megjegyzséeket, véleményeket, legyen akár az negatív/pozitív. Na akkor jó olvasást, és jó éjszakát! :) 

"Minden apró kis dobbanást éreztem..."

Eddig történtek 

   - Bemehetünk? - szinte könnyes szemmel nézett a főorvos úrra. 

   - Természetesen - bólintott rá -, de lehetőleg halkan! - figyelmeztette őket, hogy semmi képen ne zavarják a beteget. Szikszai uram pedig már ment is. 

   - Javult az állapota? - lépett egyet a fehér köpenyes felé. 

   - Nem sokkal... Talán rosszabbodott. Rengeteg vért vesztett, de szerencsére nem volt túl mélyponton ahhoz a golyó, hogy azonnal kivégezze - sajnálatra kényszerülve összehúzta száját. - Csoda, hogy túlélte! - sóhajtott, majd derekához nyomva mappáját, megigazgatta a lapokat, és továbbment. 

   - Értem - súgta lefagyva.

  A folyosón való bájcsevejek közepette továbbra is puha ágyamban feküdtem egy kórházi szobában, elkülönítve mindentől és mindenkitől. Nyugalomban. Végre, de jó ezt mondani, főleg a sok harc, küzdelem után.  A szobát néma csend járta át, s csak a műszerek pityegését lehetett hallani, melyek életben tartottak. Még egy árva bogár sem szállhatott be az ablakon, s a vendégeknek kizárólag szájmaszkban volt szabad a közelembe jönni.

   Hirtelen az ajtó érdekes nyikorgását hallottam, majd valaki belépdelt. Útja egyenest mellém vezetett. Sziki volt az. Szemei könnybe lábadtak, sírásra készen. Finoman megfogta kezemet, majd a mellkasához nyomta. A szívéhez. Minden apró kis dobbanást éreztem, s szám picike mosolyra húzódott. Boldog voltam; szerelmes. Egy srácba, aki kitartott mellettem és velem volt. Úgy éreztem érzéseim kölcsönösek, de nem voltam benne biztos. Legszívesebben felálltam, s karjaiba borultam volna. Nem tehettem. Ágyhoz kötött a sok vezeték, gépezet, s egyetlen rossz mozdulat, nekem végem.

   Percekig állt mellettem Szikszai, szorította kezemet, s nem engedett. Mígnem újra nyikorgott az ajtó, s ezúttal egy váratlan vendég lépett be rajta. 

   - Légy szíves! - szólt Szikinek halkan, aki elengedett, majd távozott. A fickó pedig közelebb jött. Arcán látszott, hogy pityergett, szomorú volt. Csendesen állt ott, nem akarta megzavarni nyugalmam. Körbejárta a helyet, szétnézett. Aztán megállt az ablaknál, s a függönyt finoman félre tolva gyönyörködött az épületet körülvevő parkban. Majd a távolba nézett. Megpillantotta a városban nyüzsgő tömegeket, a közelben lévő szmogos utakat. Egyszerre látta Budapest apró, mégis szép tájait és a rémületbe ejtő magas bérházakat, melyek között ki tudja, mi történhet meg. 

   Tett még egy lassú kört az ágyam körül, majd megállott a szék előtt. Lágyan, mosolyogva nézett rám, kopasz fején megcsillant az ablakon beszűrődő napfény. Ugyan, akkor nem láthattam, mégis el tudtam képzelni, ahogyan ott áll mellettem, aggódva, ámbár boldogan. Évtizedek óta nem láttam már, biztos sokat változott! 

   - Keith... - szólított meg, s hangján lehetett érezni, hogy könnyek folydogálnak az arcán. - Tudod... én... - dadogta - nagyon sajnálom mind azt, ami történt veled - sóhajtott egy nagyot, majd megakadt a hangja. - Minden az én hibám. Sajnálom - hajtotta le mélyen a fejét és elfogta a sírás. Helyet foglalt a széken; megszorította kezemet. - Ugye hallasz engem? - reménykedett. - Nos, akkor el kell mondanom valamit - megint megállt, hogy összekaparássza gondolatait. - Tudod, sosem voltam az a minta apuka, de ezt egy valami még nehezebbé tette. Minden még születésed előtt kezdődött. A legjobb haverom, Chris, mindig ott volt mellettem. Napjaink legnagyobb részét egymással töltöttük. Éppen ezért kezdtük megutálni egymást. Akkoriban végeztem az egyik amerikai rendőr akadémián. Vizsgáznunk kellett, de ő elbukott. Nagyon irigy lett rám. S még rásegített, hogy valahogy elcsábítottam tőle anyádat. Ezzel mindent tönkretéve - ennél a részletnél már nagyon maga alatt volt, erősebben kezdte szorítani bal kezemet. Nem tudta egyből folytatni, nehéz volt számára visszaemlékezni ilyesmikre. Végül erőt vett magán és újra belekezdett. - Chris ekkor mérhetetlen szinten meggyűlölt minket. Elhatározta, hogy bosszút áll, ezért nyoma veszett egy időre. Eztán, mikor már anyáddal összeházasodtunk, te úton voltál, s mikor újdonsült otthonunkba költözködtünk ez a patkány ránk támadt. Titeket sikerült elbújtatnom, de nekem már késő volt. Elfogott. Anyád úgy tudta meggyilkolt. Nagyon féltett téged, s születésed után Amerikából elhozott téged Magyarországra. Nevelőszülőket fogadott, és titkos testőröket, akik minden léptedet sólyomszemmel figyelik. S nem sokra rá neki is nyoma veszett. Patkány elfogta, s megpróbálta megerőszakolni... de amikor ő ellenállt... - itt végleg megcsuklott a hangja. Sírni kezdett, s félt, hogy engem is elveszt. Magát okolta mindenért, de abban a pillanatban beláttam, hogy értelmetlenül.
   Mikor mindez tudatomig hatolt nagyon elszomorodtam. Tudtam, hogy apámmal kell maradnom és támogatnom. Ez az egész hatalmas erőt adott.
   - Apa! - erőltettem magam halk, mégis érthető beszédre, s résnyire nyitottam szemeim. 

2. fejezet 02. - Váróterem

Sziasztok. Táborban voltam, így nem tudtam hozni az új töredékeket, sajnálom. De megérkeztem a következővel, és kedden megint itt leszek veletek! Nektek hogy telik a nyár? Szoktatok olvasgatni? :)

Na puszi, várlak titeket holnap után is! 

"Halálomon voltam, nem éreztem, nem hallottam."

Eddig történtek 

   - Gőzöm sincs! - sóhajtott a másik. 

   - Akkor mi legyen? - kérdezte féltőn, aztán asztalhoz ült.

   - Hívni kellene a rendőröket - huppant le ő is ölbe tett kézzel, s a fejét vakarta. 

   - Ne feledd el, mit mondott Keith. Inkább hanyagoljuk... - mondta, majd enni kezdett. 

   - Valamit akkor is tennünk kell! - felállt, s mobiljáért ment. 

   Halálomon voltam, nem éreztem, nem hallottam. Egyetlen érzés tartott még életben. A múlt poros, töredezett emlékei jelentek meg szemeimben. Mikor még kisgyermekként szaladtunk mezítláb a harmatos fűben kora reggel, s nagy huppanással mindketten földre estünk. Elmerültem tekintetében és már akkor, gyerekként beleszerettem. S később, kisdiák korunkban, mikor nagy vihar közeledett, ő megfogta kezemet, odaadta kiskabátját, és úgy mentünk végig a hosszú utcán, esőben, szélben.

   Gyorsan peregtek le előttem a gondolatok, már-már azt hittem, itt a vég. Talán utolsó pillanataimban valaki hangját hallottam. Hozzám szólt, de nem értettem. Próbáltam felé fordulni, de egyszerűen nem ment. Apró tapintásokat éreztem nyakam környékén, majd eszméletemet vesztettem. 

***

   A kórház elrettentő, mégis melegséggel teli. A kórtermek előtt mindig várt valaki egyetlen árva széken üldögélve. S az orvosok, mintha a kezükben lenne minden hatalom, úgy rohangáltak a folyosókon, sokszor idegesen, volt, hogy boldogan. Mikor melyik. Mindig is rettegtem ettől a helytől. Sosem akartam oda kerülni, e kívánságom pedig teljesült is volna egy életre, ha nem lenne halálos ellenségem. 

   - Mi történt? - rontott ki a harmadik emeleti lépcsőházból egy kemény kalapos ürge ezt kérdezgetve idegesen. A folyosó végén üldögélt csak négy srác, nyugisan, féltve valakit, aki fontos számukra. Engem. Feléjük tartott sietősen, egy időre abba hagyva a hangoskodást. Mégse! Tévedtem. Az ajtóhoz ment. Leskelődni próbált az ablakon, de hiába; bent behúzták a hófehér függönyt. 

   - Ki van odabent? - fordult szemrebbenés nélkül a srácok felé. Leplezni akarta aggodalmát valakiért, akivel igazából sosem törődött mostanáig. 

   - Miért érdekli? - kérdezett vissza a szőke, Olivér, miközben tekintete mereven a padlóra szegült. 

   - Hogy miért érdekel? - förmedt rá türelmetlenül. - Szerinted? Nem hiába kérdeztem! - majd sóhajtott párat és újra kitört, mint valami vulkán egy elhagyatott szigeten. - A lányom veszélyben van! Akár meghalhat, ha nem találom meg. Felfogtad?! - Oli továbbá is csak nézett ki a fejéből, ezzel egy szempillantásnyit sem vetve a fickóra. 

   - Uram - szólalt meg Sziki, ki az ablak másik végében állva leskelődött könnyes szemekkel, szinte már az üveghez tapadva. - Keith - fordult meg. - Nem véletlenül Keith Jordens-et keresi? - pislogott felé, semmit nem sejtve arról, hogy én mindvégig abban a hitben éltem, hogy apám elhagyott minket, s talán ezt az elmúlás követte. 

   - De... Igen. Ő az? - lépdelt közelebb Petihez, aki tiszteletre méltón arrébbállt egy lépést. - Mi történt? - látva engem, a sok műszerre, infúzióra kötve könnyes szemmel erőltette magát beszédre. Szavai halkak voltak, nehezek. Szíve egyszerre tonnákat nyomott odabent, főleg a dühtől, mit maga iránt érzett. Elhanyagolt, olyannyira, hogy életemben láttam vagy kétszer... Se. 

   Sziki átlépkedett amoda, annak reményében, hogy a függöny egy égi csoda folytán életre kel és arrébb sétál, hogy ő is szabad betekintés élvezhessen. A másik három srác csak ült, s várta a történéseket. Olivéren és Szikin kívül senkinek sem jutott el tudatáig mi is történt valójában. Érteni, hiszen ők nem aggódtak annyira értem, az életemért, s hogy valaha láthatnak-e még egy másodpercre is.

   A hosszú, borzalmas csendet a főorvos hangja törte meg, kinek tekintetén látszott, mit akar mondani. 

  - Uraim! - szólt, majd mindhárman távoztak. Sziki, s a másik fickó, mintha meg sem hallották volna! Mozdulatlanul vártak tovább. Peti kiskutyus szemeiből folytak a könnycseppek látva a kórházi szoba rejtelmeit. Az ismeretlen szinte már idegességében majdhogynem ordított, mint a fába szorult féreg. Mérges volt magára, hiszen réges-régen elfutott a veszély elől; majd várt, s várt, pedig mindig is tudta, hogy ez az egész be fog következni. Csak magát okolhatja, senki mást a világon! Tudta, de hidegen hagyta. Sosem értettem. 

   A doktor lépett be a szobába, s mozdulatainak apró nesze egészen fülemig hatolt. Lehet, nem láttam, s beszédre képtelen voltam, viszont hallottam és éreztem mindent, amit az emberi érzék képes. A két kuksoló szemei végig az orvoson voltak, így teljes biztonságban érezhettem magam minden gyötrelemtől. Infúziómat kicserélte, s minden műszert ellenőrzött. Majd a fiúkra nézett, intett, és kiindult a folyosóra. 

   - A lány még mindig eszméletlen, de minden rendben van - folytatni szerette volna, de Sziki féltő hangja megszakította. 

   - Bemehetünk? - szinte könnyes szemmel nézett a főorvos úrra. 

   - Természetesen - bólintott rá -, de lehetőleg halkan! - figyelmeztette őket, hogy semmi képen ne zavarják a beteget. Szikszai uram pedig már ment is. 

   - Javult az állapota? - lépett egyet a fehér köpenyes felé. 

   - Nem sokkal... Talán rosszabbodott. Rengeteg vért vesztett, de szerencsére nem volt túl mélyponton ahhoz a golyó, hogy azonnal kivégezze - sajnálatra kényszerülve összehúzta száját. - Csoda, hogy túlélte! - sóhajtott, majd derekához nyomva mappáját, megigazgatta a lapokat, és továbbment. 

   - Értem - súgta lefagyva.

Felmerült gondolatok, kérdések

Sziasztok. Nem igazán terveztem olyan bejegyzést, ami nem a törétnetről szól, de muszáj írnom egyet.
Nagyon sokan feltesznek magukban kérdéseket a blogommal kapcsolatban és nem találják rá a választ, így hát le kell írnom.

Miért nincs prológus? - teszi fel magában a kérdést egy erre tévedt túrista.
Nos, a válasz egyszerű, és reális. Először is, mielőtt az is szóba kerülne, hogy azért, mert apszolúte kezdő vagyok, elárulom NEM. Egyszerűen nincs. Már az elején sem terveztem ilyen részt. Töredékek vannak, de erre később térek ki.

Mik azok a töredékek? - értetlenkedik egy új olvasó. 
Egész életemben azt hallottam, hogy legyek egyedi. És amikor követtem a blogos népnek szokásait, akkor kaptam egyet-kettőt a fejemre. Írói szabadság van, akkor miért ne nevezhetnénk így a részeket?

Hány részt tervezel a blogba? - kérezi egy olvasó, aki fél, hogy közeleg a befejezés.
Őszintén? Gőzöm sincs!  Mivel nincsennek előre megírva a részek, illetve töredékek, menet közben találom ki a sztorit, és fogalmazom meg a történet. Ez nálam hosszabb ideig is eltarthat, ezért nem hozok sűrűn részeket. Néha az utolsó pillanatra hagyom a munkát, mert (régebben) hat nap alatt volt hét féle ötletem hozzá, a nyolcadikat pedig megírtam.

Ki munkája a design? - álltalában kritikusok keresik rá a megoldást. 
Természetesen az enyém. Sosem szoktam más munkájával dicsekedni, ezért szerkesztem ízig-vérig magam a blogot, amihez hozzá tartozik a kinézet is. Mint azt láthatjátok, és be is vallom most, hogy nem vagyok profi, nem leszek, de még akarni se akarok az lenni!

Hova lett a trailer? - érdeklődik egy lusta alak.
A második fejezet végére tervezem. De ha megerőltetitek magatokat, és beleolvastok a Fülszövegbe, akkor megtudjátok a lényeget.

Miért van fiú neve a főszereplő lánynak? - mindenki beleköt ebbe, mióta megvan a blog. 
Mint azt már említettem, az írói szabadság az oka. Egyszerűen nem találtam rá illő nevet, így jött, hogy félig külföldi lesz - vagy valami ilyesmi - és fiú nevet kap, aminek a sztorihoz is lesz köze majd. [Személy szerint én mindig Keitnek mondom, de ha jól tudom Kisznek kell... :D]

2. fejezet 01. - Valamit tenni kell

Hali! Itt is van a SOON-om első részlete, a többit is hozom nem sokára, de nem ígérem biztosra, hogy még ma jelentkezem, viszont igyekszem! ;) Na most aztán tényleg kíváncsi vagyok a komikra, mert a végén még fenyegetőznöm kellesz, hogy ennyi meg annyi komi után hozok csak érszt! :D 

"A szerencsések elfuthatnak, de a többiek halnak vagy ölnek"

Eddig történtek 

  Mutató ujja lassan közeledett a kis kallantyú felé. Éreztem, hogy a csövet erővel a nyakamhoz nyomta. Végül megtette. Lőtt, én pedig a következő másodpercekben zihálva, levegőért kapkodva földre rogytam. Nyakamból ömlött a vér, és tehetetlenül feküdtem.
    Utolsó pillanataimban még fél füllel hallottam a gonosz, vérfagyasztó kacajt, s az belefúltam az élet folyójába. 

***

   Nagy csend járta át az épületet. Minden jó gondolat feledésbe merült. Kivéve három srácot, kik óvatosan lopakodtak végig a folyosón. Bármi is történt volna, már ott nem volt menekvés. A szerencsések elfuthatnak, a többiek halnak vagy ölnek.

   Az idegen ember kezében tartotta pisztolyát, óvatosan lépdelt végig a falhoz simulva. A másik kettő pedig követte. Egyre közeledtek a hatalmas vasajtó felé, mely mögött hideg terem lapult, amely titkai nem kedveznek élő embernek. 

   Valami zaj szűrődött át a falakon. Valaki gonoszan, rettegetten nevetett. Majd csörgés-zörgés járta át a helyet, s a nesz az ajtó felől jött. Bizonyára Patkány akart kijönni, de valamiért visszacsukta a félig résnyire nyitott bejáratot.

   Azok hárman dermedten bámulták, mi lesz ebből.

   - Most mi lesz? - suttogott Olivér bizakodón.

   - Nem tudom - válaszolt Sziki halkan, mire haverja furán nézett rá, s legyintett.

    Vártak még mozdulatlanul egy-két percet, majd megtörték a csendességet.

   - Gyertek - szólt a vezér, s a másik irányba kezdett lassan menni.

   - Hova megyünk? - kérdezősködött megint a két fiú.

   - Fedezékbe. Túl veszélyes lenne itt várakozni, míg ők odabent vannak, s kitudja mikor jönnek ki - magyarázkodott gyorsan.

   - Nem úgy volt, hogy bármi áron megmentjük Keith-t? - aggodalmaskodott Sziki, miközben elindult tyúklépésekben a többiek után.

   - Nem tudod, kikkel van dolgunk - fordult felé az idegen férfi, s arcára félő szigorság ült. - Kemény bűnözők, akikkel nem tudunk csak úgy, fél kézzel elbánni. Előbb felderítjük a terepet, majd kimentjük. Keith erős lány... Tud magára vigyázni!

   - De, mi van ha... - félbeszakították.

   - Nincs de! Két perc az egész, nem lesz baj! - parancsolt rá a "főnöke", majd újra elindult.

   - Értettem - hajtotta le fejét búsan, de legbelül érezte, hogy nincs minden rendben.

   Pár másodperc után egy kis szertár ajtaja előtt állottak meg. Óvatosan benyitottak, s előbb Olivér, majd Peti ment be. A harmadik srác éppen követte volna őket, mikor léptek neszét hallotta. Egy őr lépett elő a folyosó végén.

   - Meneküljetek! - pillantott a fal mellett lévő fatákolmányra, s annak a végében lévő, rongyokkal fedett nyílásra. S bezárta őket, kitéve magát a veszélynek.

***

   Eközben valahol a belváros legmélyén, egy bérház ablakai pislákolva tekingettek ki álmosan az utcára, ahol lassacskán megkezdődött az éjjeli nyüzsgés. Odabent, két fiú készült éppen vacsorázni. Egyikük a nappaliban lévő kanapén heverészett, telefonozott. A barátja pedig éppen a konyhában sürgött forgott.

   - Francba! - dühöngött magában, s felállt.

   - Mi az? - kérdezősködött Benny, miközben egy nagy tál krumplipürét helyezett az asztal kellős közepére. 

   - Ugyan mi lenne? - Ya Ou idegesen járkált fel, s alá a nappali padlóján, miközben mobilját szorosan a füléhez tartotta.

   - Nem veszik fel? - pakolta sorba a tányérokat és evőeszközöket. 

   - Nem - miután egy újabb sikertelen híváson lett túl, mérgében az egyik fotelra dobta készüléket.

   - Mi történhetett? - ijedség ült Bence arcára.

   - Gőzöm sincs! - sóhajtott a másik. 

   - Akkor mi legyen? - kérdezte féltőn, aztán asztalhoz ült.

   - Hívni kellene a rendőröket - huppant le ő is ölbe tett kézzel, s a fejét vakarta. 

   - Ne feledd el, mit mondott Keith. Inkább hanyagoljuk... - mondta, majd enni kezdett. 

   - Valamit akkor is tennünk kell! - felállt, s mobiljáért ment.